Patrick Ness: Szólít a szörny
Az alábbi írás a PRAE.HU általános művészeti portálra készült.
A Szólít a szörny című regény rendhagyó módon foglalkozik a gyász
témájával. Felkavaró, csontig hatoló, megrázó írás egy kamasz elfojtott
félelmeiről, az egymásnak ellentmondó érzések harcáról, az elengedésről
és szoros kötődésről, a szeretetről. A címben szereplő szörny
metaforikusan a lélekben íródó történetek, a nehezen felvállalható
igazságok megtestesülése, egyfajta belső késztetőerő a negatív érzések
kifejezésére, a mélyen titkolt szörnyű gondolatok kimondására. Gyógyír
arra, hogy a lélek mélyén ne vadállatként pusztítsanak tovább a saját
történetek.
E megindító ifjúsági regény eredetileg A Monster Calls címen
jelent meg 2011-ben, magyar nyelven 2012 novemberétől olvasható Szabó T.
Anna fordításában. Patrick Ness története és Jim Kay illusztrációi a
legnívósabb brit és német díjakat kapta meg 2012-ben. A Német Ifjúsági
Irodalmi díjat diákok ítélték oda a kötetnek. Ez is bizonyítja, hogy a
fiatal olvasók is tudnak azonosulni az alaptörténettel, és a könyv
mélyebb, lényegi mondanivalóját ők is magukévá teszik. Patrick Ness neve
a magyar olvasók számára is ismerősen csenghet, hiszen a – Times magazin által minden idők legjobb ifjúsági regényeként aposztrofált – Kés a zajban című regénye 2011-ben szintén a Vivandra Kiadónál jelent meg.
A regény alapötlete Siobhan Dowdtól származik, aki meghalt rákban,
mielőtt befejezhette volna utolsó művét. Adott volt az alaphelyzet és a
szereplők, valamint a regénykezdés. Amikor felkérték Ness-t a regény
megírására, eleinte visszautasította a feladatot, ám Siobhan mondatai
nem hagyták nyugodni, és végül Patrick Ness ellenállhatatlan késztetést
érzett a történetmesélésre. Az vezérelte, hogy olyan könyvet írjon, amit
Siobhan is szívesen olvasna.
Jim Kay fekete-fehér illusztrációi erőteljesen tükrözik a történet
nyomasztó jellegét, szomorúságát, súlyát; a vad, ősi tudást birtokló
szörny mindent felforgató erejét, a bennünk élő szörny alakváltásait. Az
általa használt jelképek és a rajzok hangulata, érzelmi telítettsége
szerves egységet alkot a szöveggel.
A regény főhőse a 13 éves Conor Q’Malley, akinek édesanyja rákos,
haldoklik. A történet a szomorú, magányossá, már-már láthatatlanná váló
fiú vívódásairól szól. Kétségbeesett elfojtásai, elhallgatásai, saját
magának szóló hazugságai hívják életre az idők kezdete óta létező,
metamorfózisra képes tiszafának szörnnyé való átalakulását,
"megindulását", vadságát, rombolását, majd fel- és beismerést
kényszerítő történetei révén a segítségét. Ez a szörny a
legfélelmetesebbet akarja hallani Conortól: saját történetének,
igazságának kimondását. Az egzisztenciális biztonság elvesztésétől való
félelem és rémület csontig hatoló, felkavaró, hiteles bemutatása a
történet. Ráadásul egy kamasz szemszögéből.
"A történeteknél nem létezik vadabb dolog, zúgta a szörny. A mesék
űznek, megmarnak, vadásznak rád." A szörny nem tanítani akar. Meséivel
csupán rávezet arra az összezavaró tényre, hogy "a mesék hősei nem
mindig egyértelműen jók vagy rosszak. Ahogy az emberek többsége sem az."
Három történetet mesél el, amelyben több évszázados múltja során
elindult, hogy igazságot tegyen élet-halál kérdésében. Ezek a mesék
Conornak az anyja betegségével kapcsolatos érzéseit "hangosítják ki". A
könyvet magyarul megjelentető Vivandra tulajdonosa, Ágoston Alexandra egy elektronikus folyóiratban
így írt a történet kapcsán: "a szörny meséi valójában Conor
összezavarodott, rémült, kétségbeesett érzéseinek a bölcs metaforái." A
negyedik történetet Conornak magának kell elmesélnie, a legfélelmetesebb
titkát kell kimondania, hogy ne vadállatként pusztítson benne tovább.
A regény kezdetén a szörny megjelenése félelmetes, "hangos és viharos
lélegzet süvít elő az ajkai közül". Farkasszemet néz a fiúval, aki
egyébként kerüli mindenkivel a szemkontaktust. Nem tud szembe nézni.
Leginkább önmagával nem. Conor sokáig nem érti, hogy mit akar tőle a
szörny, bosszantja és felháborítja. Nem fél tőle, ennél rémisztőbb,
gyomorszorítóbb félelmei vannak éjszakáról éjszakára visszatérő
rémálmaiban. A szörnnyel való találkozásait igyekszik meg nem történtté
tenni: alaposan feltakarít minden nyomot. Magát nyugtatja, hogy csupán
álom volt, azonban minden éjfél utáni találkozásnak kézzel fogható
nyomai vannak: "A szobája padlóját szúrós, sötétzöld tiszafalevél
szőnyeg borította" (20.), "a szobája padlóját a tiszafa piros mérgező
bogyói borították" (46.), "beütötte lábát a padló egyik göcsörtjéből
kihajtott facsemetébe"(74.). A szörny megfogalmazza: "talán ez itt a
valóság, és minden más álom."(38.), mintha azt mondaná: a saját
gondolataiddal teremted a világot, vagy a belső igazság felülírja a
valóságot.
Az anya szintén nem néz szembe haldoklásával, mindvégig próbálja
elhitetni Conorral, hogy meggyógyul, talán mert Conor is ezt akarja
hallani. Keserű humorral próbálja elterelni a fiú figyelmét, így nem
szembesíti őt senki a helyzet valódi súlyáról,
visszafordíthatatlanságáról. Ráadásul Conor sokáig azt reméli, hogy a
szörny azért jött, hogy meggyógyítsa anyját. Conor számára nemcsak az
éjszaka, hanem az iskolai élet minden perce is szörnyűvé válik. Harry, a
szőke csodagyerek valamiféle kényszert kezd érezni, hogy Conort bántsa.
"Mintha valami titkos bélyeg került volna (Conor) homlokára, amit csak ő
(azaz Harry) láthatott meg. Ez a bélyeg úgy vonzotta Harryt, mint
mágnes a vasat"(29.). A tanárok kedvence és két követője, Anton és
Sully, folyamatosan zaklatják, kigúnyolják Conort. Mások átnéznek rajta,
kerülik, mintha ő maga lenne beteg. Az elszenvedett durvaságokat
látszólag a legnagyobb nyugalommal tűri, odatartja arcát, hiszen
legalább valaki foglalkozik vele. Valójában azt érzi, hogy perzselő
forróság önti el belsejét, felvillan benne a rémálomból ismert süvítő
szél, az égető feketeség. Conor nem enged meg magának semmiféle dühöt,
haragot, bár gyűlöli a kirekesztettséget, láthatatlanságát, magányát.
Legközelebbi barátját, Lilyt okolja mindezért, aki mindenkinek elmondta,
hogy anyja beteg.
A szörny azért jön, hogy segítsen felemelni Conor kezét, ha ütni
kell, segíti vállalni az elfojtott negatív érzéseit is, segíti abban,
hogy megértse és megélje az élet nagy kérdéseiben sokszor egymással
ellentétes érzelmek harcát.
Conor szülei évek óta elváltak, apja Amerikában él új családjával.
Nagyanyja egy – Conor számára teljesen idegen világban él, lakása olyan,
mint egy múzeum, egyetlen közös dolog van bennük: az édesanya
mindkettőjük számára a legfontosabb. A magára hagyott gyermek képtelen
feldolgozni a jövővel szembeni bizonytalanságot, a veszteségtől való
félelmeit. Behunyja szemét az önmagával való szembesülés (és minden
történés) előtt, ezáltal tör fel legbenső mélyéből hangja, hogy
eluralkodjon fölötte a rémvilág, amit álmában és/vagy egyfajta
tudatmódosult állapotban él meg a szörnnyel (mintegy önmagával?) való
találkozásaiban, beszélgetéseiben.
A szörny metaforikusan a belső hangok, indulatok, bennünk íródó
történetek kifejeződése. Azért jön el Conorhoz, hogy három mesén
keresztül elvezesse a fiút saját rémálmainak gyökeréig, s így
megszabadítsa őt tőlük. A világ nem fér meg a racionalitás határai
között. A szörny megjelenésével a regényben feloldódnak a valóság és
álom határai, összefonódik a jó és rossz, egymásnak ellentmondó végletek
csúsznak egyetlen pontba, ahol az igazság megragadható. Ráció és
érzelem ütközik folyton egymásba, a társadalmilag elfogadott
viselkedésnormák és a felvállalhatatlan, olykor romboló, agresszív
érzések. Minden lélegzetvétel, minden belső rezgés, minden
elhallgatásba, hazugságba szorított vágy, gondolat és indulat
materializálódik e textusban. Még Conor gyásza is szinte tapintható. A
regény az olvasót is arra készteti, hogy élje meg a dühöt, a csalódást, a
rombolást és szeretést, a gyászt a vele járó legnagyobb haraggal és az
alig elengedhető kéznek a szorításával együtt.
A cím alapján egészen más műre számít(hat) az olvasó. Ám Patrick Ness
teljesen felrúgja a szörnyről alkotott elképzeléseinket, újfajta
konnotációkat és asszociációkat rendel egymás mellé, komplex lénnyé
alakítja őt: ősidőktől létező valakivé. "Ahány év telt el a kezdetek
óta, annyi nevem volt már!... Herne vagyok, a Vadász! Cernunnos, az erdő
őre! Én vagyok az örök Zöld Ember!... Gerinc vagyok a hegyvonulatokon! A
folyók könnye vagyok! Én vagyok a szelek lélegzete!... A világkígyó,
ami a saját farkába harap! Én vagyok a megszelídíthetetlen vadon!...
Ritkán kelek útra..., és csak élet és halál dolgában járok." (43–44.)
Nem csupán félelmetes és pusztító szörny. Néha vadul megragadja a fiút,
üvölt, máskor elcsendesedik, megértő és együttérző. A szemébe néz, hogy
ne meneküljön önmaga elől. Megrázza, magasba emeli, ha elvakítja a düh,
harag vagy önámítás. Helyette emeli a kezét, hogy megtanuljon
visszaütni. Történeteivel, meséivel az élet nagy nehézségein akarja
túlsegíteni. Bölcs és gyógyító. Nem a haldokló anyát, hanem a fiút
akarja meggyógyítani. Leül Conor mellé, majd egészen megható gesztusokra
is képes: a negyedik történet végén fészket csinál tenyeréből, és úgy
tartja a szenvedő fiút. Hangja olyan, mint egy enyhe fuvallat, amellyel
újjászületést lehel a kamasz fiú lelkébe.
Conor kitör a fojtogató burokból, a születés útját járja végig. Azt
az újjászületést, amelyben a gyermek elválik anyjától, önszántából
engedi el a fájdalmas, mégis szeretetteljes, legfontosabb kötöttséget,
az egyetlen biztonságot. A negyedik történetben kénytelen kimondani az
igazságot, akkor is, ha úgy érzi, belehal. A végső percekben ismeri be
félelmeit és titkát: ő engedi el anyja szorítását, bármennyire is
szereti őt. Viszont a szörny kimondja, hogy nem ő a hibás anyja
haláláért. Ez igen fontos az elengedésben, a gyászban, hogy ne
hibáztassa önmagát, akkor sem, ha már azt várta titkon, hogy véget érjen
a fájdalom, a rémálom, ha a szeretett édesanyja halála árán is.
(Érvényes ez bármilyen más megterhelő kapcsolatban is.) Megmutatja az
egyik legnehezebb és egyben legszebb utat, hogy úgy is elengedhet
valakit, hogy szeretve szorítja a kezét. Mindvégig. És azután is.
Patrick Ness: Szólít a szörny
Illusztráció: Jim Kay
Fordította: Szabó T. Anna
Vivandra Könyvek 2012.
216 oldal, 2950 Ft
Jaj de szép, Ruki! Lehet, hogy Patrick Ness kultúrájában nincs jó kapaszkodó az élet-halál kérdésekre, de nekünk van, és ez egymagában is olyan megnyugtató. Van égig érő fánk (világfa, csodafa, májusfa, stb.), ami összeköt minket földieket a "másvilággal", és kora gyerekkortól kezdődően bármikor, akár felnőttként is megérthetjük a lényegét.
VálaszTörlésÖlelés!
Bogyó