Mindannyian testvérek vagyunk. De nem vagyunk egyformák. Böszörményi Gyula ebből az alapgondolatból indul ki az Emberke színe című írásában. Szokványos teremtéstörténetnek nevezhetnénk. De több annál. Mindannyiunkat megterveztek és életet, lelket leheltek belénk. Nem új gondolat. Ám különbözőségünk mibenléte ezúttal napjaink egyik kényes témáját helyezi nagyítólencse alá: különbőző színre festettek bennünket. Nagy gonddal, többféle művészeti ág bevonásával alkotják a nagy művet: a világmindenséget mint játszóteret és az embert. A teremtés feszültségét aggódó Hold Anyánk és Ég Atyácskánk párbeszéde szépen közvetíti. Vívódnak, nehezen szánják rá magukat az Enter megnyomására, az élet testbe lehellésére. Nem véletlen. Jövőbe látó bölcs anyánk rosszat sejt: bántani fogják egymást, mert mindannyian azt hiszik majd, ők a kiválasztottak, a kedvencek.
A Csimota Kiadó 2009-es kötete a Tolerancia-sorozat szerves darabja. Másságunk, különbözőségünk ősi eredetéhez nyúlik vissza. A bibliai teremtéstörténet továbbgondolása elsődleges, látható különbségeinkre fókuszál. Az ötféle bőrszín alapján hívja fel az olvasó figyelmét a másság elfogadásának fontosságára, kiemeli egyenként az egyediségben rejlő szépséget, különlegességet, szerethetőséget. Az embertípusok csodásak, másságuk miatt felértékelődnek: légies-könnyed, nemes-ősi, reménnyel telt, fenséges, sokat látott-mérhetetlen tudású. Fontos üzenete, hogy – túllépve a külső, látható jegyeken – mindannyian egyformán gyermekei vagyunk a teremtő(k)nek. Bőrszíntől, hovatartozástól függetlenül kedvesek vagyunk előtte(ük).
A mai gyermek számára könnyen olvasható teremtéstörténet. Nyelvhasználatában igen eltér a megszokott bibliai hangnemtől: pátosz helyett humoros, ironikus. Kissé tökéletlen, morcos, bosszúálló isten körvonalazódik előttünk, aki kínlódik, hezitál, „bajmolódik” az ember teremtésével: „úgy gondoltam: készen vagyok, s végre lehelhetem belé az életet, de valahogy mégsem szántam rá magam” (3-4. o.). Hold Anyóval közösen teremtik a világ vizeit, hegyeit, állatait. Varázsszavukra növények bújnak elő a földből, lombot-levelet pedig énekszóval teremtenek. Az ember teremtése bizony nem megy egy fittyentéssel. Sok gond van vele, mert nagyobb és nemesebb hivatást kap minden más teremtménynél.
Csodálatos találmány az ember az apró ujjacskáival, lábacskáival. Ujjait egymásba kulcsolja, ha kézen fogva sétál, lábacskái olyan ügyesek, hogy „vásárolhat magának szobabiciklit”. (8.o.) A korszerű technikai eszközök használata a humor forrásává válik ebben a teremtésközegben. Hold Anyó beszélgetése Ég Atyácskával inkább két öregember zsörtölődésére hasonlít. Ez a fajta kommunikáció is a humoros-ironikus hangulatot erősíti. Ég Atyácska morrant, hepciás, az emberszín megfestése közben elmélyült maszatolásban alkot. Kis gyermeteg festéssé degradálódik a teremtés eme szegmense. A konfliktusokkal teli jövő víziója az ember teremtésének fontosságát is megkérdőjelezi egy pillanatra: „hagyjuk inkább, s meg se teremtsük őkelmét.” (12.o.)
A teremtéstörténet ezúttal túllépik a férfi-nő emberpár megteremtésén. Nem két, hanem öt embert alkotnak meg a teremtő ősszülők. Hogy ne legyenek összekeverhetők és unalmasan penészfehérek, kiszínezik őket. Úgy, hogy abból derüljön ki “melyik jött délről, melyik északról, melyik a hegyekből, melyik a sivatagból.” A sárból gyúrt öt emberke a legnagyobb igyekezetükre sem sikerült teljesen egyformára: “az egyik magas volt és nyúlánk, a másik alacsony és keménykötésű, a harmadik közepes, a negyedik acélos izmú, az ötödik meg szinte töpszli” (12.o.) Különbözőségük szívüknek még kedvesebbé tette őket. Kifestve, színesen látva őket elámultak a másságban való szépségükön. Agócs Írisz nagyszerű, humoros-légies illusztrációi még inkább megszerettetik ezt a mitikus világot, gyönyörködtetnek.
Nem nehéz kitalálni, hogy melyik embert hová küldik le a Földre, hogy kiteljesítse önmagát, életét és sokasodjon. Az emberkék színe nemcsak természeti szépségekkel, jelenségekkel, csodákkal hasonlatos, hanem egyben karakterüket is meghatározza: • a halovány rózsaszín bőrű emberkén “átderengtek a kék erek, s ettől légiessé, könnyeddé vált” (16.o.),
• a barna “mint bölcs fák öreg kérge” nemesnek, ősinek tűnt,
• a sárga bőrű “a felkelő Nap első, örömtől ragyogó sugarait idézte, s ettől ő maga is reménnyel teltnek tetszett”,
• az ébenfekete szemei a csillagokhoz hasonlóan ragyogtak, ettől fenségessé vált,
• a bronzvörös a lenyugvó, búcsút intő Napra emlékeztet, ettől sokat látottnak, mérhetetlen tudásúnak tűnt.
Jó lenne, ha minden gyerek olvasná ezt a könyvet. Nagy értéke, hogy didaxis helyett az érzelmeinkre hat. Felismerjük újra és újra, hogy a másság a teremtés gyönyöre. De fájdalma is egyben. Rajtunk áll, hogy akikkel összetalálkozunk, mit szólunk egymáshoz. Érintsük és csodáljuk meg egymást, tisztelettel! – Ezt kívánom.
Nem fogom a nő és a férfi humoros oppozícióját elemezni, bár kétség kívül keretet nyújt erre is a szöveg. Annyit viszont meg kell jegyeznem, hogy a nő nem külső jegyekkel felruházott lény, hanem ”ahogyan kell” ragyogó szempárt kap, mélyérzésű. Akárcsak Hold Anyó, aki gondoskódó, féltő, aggódó. Szerető, síró anya. Ha egyféle anyai olvasatot próbálunk ráhúzni a szövegre, magunkra ismer(het)ünk benne. Aki szült, az kicsiben megtapasztalhatta a teremtés csodáját és fájdalmát.
Megható gondolattal zár Böszörményi: a teremtő Ég Atyácska tevékenysége lendületében észre sem veszi, hogy Hold Anyó felhő szélére ülve tenyerébe hajtja arcát és sír… Mert az anyák siratják gyermekeik jövőjét. Siratják nézeteltéréseiket, testvérkonfliktusaikat, siratják egymás elleni harcaikat. Azt suttogja magában mintegy imaként: bárcsak értenék az ég üzenetét (pl. természeti katasztrófák) a kis ostobák. Ez a belső vágy jelzi annak keserű tudatosulását, hogy az embert - születésével - szabad akaratára bízza a teremtő. És bár saját végtelen lelkéből ad neki leheletnyit, mégis elveszik isten és ember között a közös nyelv, nincs tovább köztük egyenes, érthető kommunikáció.
Böszörményi, Gyula: Emberke színe
Illusztrátor: Agócs Írisz
Csimota Kiadó, Budapest, 2009.
