
A Tücsök a
Holdon szerelem-könyv. Első ránézésre tudtam. Tücsök a Hold sarlóján hunyt
szemmel hegedült. Mert a dal szívének legmélyéről szólt. Az édes dallam
"nyomában illatos virágok nyíltak, lágy kalászok ringatóztak, bódult
lepkék úsztak a langyos levegőben, de még a bárányfelhők is a hangok hullámain
himbálóztak. A muzsika végül egy pipacs tövében alvó tücsöklányhoz szállt”.
Álmában, behunyt
szemmel érezhette meg a rezgéseket, a dalt, mert a szívünkkel azt is látjuk,
amit a szemünkkel nem. Lelkében “olyan érzések születtek, melyeket nem ismert
azelőtt. (…) biztosan tudta, immár nem élhet egyetlen napot sem e különleges
zene nélkül”. Pillanatra beteljesülni látszott az álom, a vágy: hogy valaki él,
a szívéből szól hozzá, egymásra találtak. Ám a történet nem ennyire egyszerű.
Elérhetetlennek,
kegyetlenségnek tűnhet az apától, hogy tücsöklány csak akkor lehet valaki
felesége, ha az a Hold sarlóján hegedül. Ám az apa jól tudta, az igazi
szerelemben az egész univerzum ünnepel.
Az első
rezgések ragyogással töltötték el a tücsöklány szívét, így válhatott
pipacsszirmok pirosítójává, mézmezők melengetőjévé, tücsöklányok
legtücsökebbikévé. Szavai pedig valami furcsa, földöntúli illatot árasztottak. Érzelmei
megnyitották minden érzékszervét a szépre, a természet csodáira. Egész lényével
gyönyörködött, és ragyogott, hogy él. Azonban megszületett benne a sóhajtás, a félelem
is. “Boldogsággal tölti el a gondolat, hogy a varázslatosan muzsikáló fiú lehet
a férje, ugyanakkor rettegett, hogy a fiúnak akár csak a fél csápja is
meggörbül a Hold felé vezető úton”. Bánatos, féltő, örökké szerető búcsút intettek
egymásnak. Tücsökfiú a fűzfahangszerét tulipánsziromba csomagolta, átkötötte
árvalányhajjal, majd aprólékos gonddal kukoricalevélbe ölelgette, bugyolálta.
Tudta, a hosszú és veszélyes út után is gyönyörűen kell szólnia, hiszen
muzsikája bejárja majd az egész világmindenséget, hogy tanúbizonyságot zengjen
szíve legszebb öröméről, soha nem múló szerelméről.
Már egymáshoz
tartoztak lélekben, ám az együttléthez tücsökfiúnak áldozatokat kellett hoznia.
Égigérő létrát font árvalányhajból, fölmászott a Holdra. Ebben az áldott,
áldozatokra képes érzelmeiben magához ölelte a Hold is, gyöngéden ringatta
álomba, míg el nem jött az idő, míg újra sarló alakúra nem fogyott a Hold. Az
idő próbatétel, akárcsak a távolság. Az elérhetetlennek tűnő vágyakat állandó
korlátok és próbatételek sora övezi. Nemcsak a mesékben. Nemcsak a szerelemben.
Nem véletlen, hogy a legszebb dalokat hunyt szemmel élik meg, a távolság
közelében, földrajzi-fizikai határok ellenére, a lelkek egyesülésében. Lírai
szerelem valósult meg köztük a lehető legmélyebben. Amely aztán örökké élhet
bennük, akkor is, ha már soha többé nem hallhatják a fülükkel a dalt. A dalt a
lélek őrzi, és minden tücsökcirpelésben, minden hegedűszóban, egyetlen csillogó
szempárban, egyetlen pillanatban újra és újra fölidézhető az örökélet gyönyöre,
a valaha megélt legnagyobb csoda, a szerelem. A tücsökfiú hegedűje egyetlen
egyszer szólt a Holdról, de akkor tisztán, lágyan csendült fel, és “az egész
égbolt zengett belé, a fák hajladoztak odalent, és a tücskök is mind
rázendítettek a mezőben”. Boldog összetartozásukat a kozmosszá növesztett
világmindenség zengte. A szív örömdala betöltötte az egész világot, a gömbölyű,
teljességet adó zene begurult a tücsöklány apjának pipacsbirodalmába is, hogy ő
áldását adja a beteljesülésre, a házasságukra.
A
megpróbáltatások nem értek véget. A heteken át étlen-szomjan meggyengült
tücsköt a Hold csillagporral etette, az ég vizével itatta, felhőhabban
fürösztötte, hogy visszatérhessen menyasszonyához. Mégis a látszólag gyönge
fűszálak felismerve a holdbéli zenészt, először érinteni vágyták, majd egyre
szorosabban ölelték, körbezárták, foglyul ejtették. Cserebogárra számíthatott,
ám nagy volt az ára a szabadulásnak: le kellett mondania a legszebben szóló
hangszeréről, megfosztódott attól az eszköztől, amellyel a legkedvesebbet hódította
magához. A cserebogár a vonókkal vadul a húrok közé csapott, megrezegtek a fák
és bokrok, „megbolondultak a verebek, elbújtak a katicák, szárnyukba
burkolóztak a lepkék”, erőtlenül lekókadtak a tücsökfiút begyűrűző fűszálak. Ezt
a zűrzavart kihasználva menekülhetett meg a fiú.
A telihold
arany fényében találkozott újra a visszatérő hős hegedűs és a törékeny
tücsöklány-menyasszony. A tücsökcsalád örömében bóbitás pitypangmagokat fújt a
párra, mintegy bőséget, termékenységet és áldást kívánva rájuk. És bár hangszer
nélkül tért vissza a fiú, a dal továbbélt szívében, fűzfahegedű nélkül is
áhitattal hallgatták az elülső, rövidke szárnyait összedörzsölgetve ciripelő
tücsköt. Szerelmük szavakba nem önthető volt. Így született meg a tücsökzene.
Megható
történetük nemzedékről nemzedékre száll. Időtálló üzenetet tartalmaz. Akik
valaha szerették egymást, tudják van egy hely, ahol minden az övék. Van egy
hely, ahol egymásban a mindenséget élhették meg. Van egy hely, ahol a
találkozás örök, tértől és időtől függetlenül. Ez a valaha megélt pillanat egy
kis szirom, lepkeszárny, egy töredék. Amit boldogságnak nevezünk.
Emlékfoszlányokból épül minden mű, minden élet, ezért minden veszteség ellenére
tudjuk, a megélt pillanatok bevésődnek. A szavakba nehezen önthető pillanatok
megmaradnak, és ezekért érdemes élni.
Cserebogár soha
többé nem hegedült. Mert a dal a szívben fogan, a hegedű csupán eszköz. Minden
este egyedül hajtja fejét a néma hangszerre. Ám megmaradt benne a vágyakozás,
azóta is tücsökfiú hangszerével alszik, hogy álmában újra és újra fölidézhesse
a mámorító muzsikát.
Tücsöknek
ajánlom.
Tücsök a Holdon
Írta és rajzolta: Maros Krisztina
Manó Könyvek Kiadó, Bp.
2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése