Az alábbi bejegyzés rendhagyó a mesekönyves blogon
műfaji és tematikai szempontból, de nem idegen
a mesék világától, ezért itt a helye.
A csíkszeredai születésű, Temesváron élő fiatal képzőművész, Bajkó
Attila alkotásai a mesék csodákkal telített világrendjébe kalauzolnak.
Különös vonzódása a lovakhoz, madarakhoz valamiféle fenséget,
felemelkedést, szárnyalást, isteni erőt képvisel. Nemcsak az állatok
jelenléte feltűnő, hanem az ember és természet, a materiális és
szakrális világ harmonikus együttléte is. A mese számára a gyermekkorban
kizöldült kis lélekfa oázisa, olyan terep, amelyből szeretet, jóság,
(sz)épség gyümölcsözik. Művészete mély filozófiai kérdéseket feszeget.
Technikája, témái, világlátása modern és klasszikus elemeket ötvöz:
visszavezet a gyökerekig, mégis szárnyakat ad a ma emberének is. Az
alkotási folyamatról így vall: „Alkotás közben sokszor a
hátsó agyféltekémre hagyatkozom, s hagyom, hogy vezesse az ecsetem.
Kijön, ami lerakódik az emberben. Sokszor új nekem is: egyféle
aranymosás a patakban.” A vele készített interjúban erről és mesés
világáról, világlátásáról is kérdeztük az alkotót, aki jelenleg színházi
munkákat is vállal.
|
Bajkó Attila: Falióra húzása |